Fotó
A képalkotás kultúrtörténetében a fotográfia feltalálása ugyanolyan jellegű és jelentőségű találmány, mint az íráséban a könyvnyomtatás. A fotográfia – szemben a festménnyel, rajzzal, grafikával – olyan képalkotási és képtöbbszöröző technika, amely nem az emberi kéz és elme
szelekciós munkája, hanem a fény és bizonyos kémiai folyamatok révén, technikai úton jön létre. Újdonsága, hogy a perspektíva szabályait mechanikusan követve, pontosan képezi le az eredeti látványt. Ezért a fotó minden más képfajtánál hitelesebb vizuális dokumentumnak számít. Emellett a fotográfiai kép összehasonlíthatatlanul gyorsabban készül el, mint a festmény és a rajz, s a fotográfiai másolatok identikusak, egymással azonosak.
Az 1880-as évek derekától kezdve a fotográfiai nyersanyagok tömeggyártása és a szolgáltatásként működő fotólaborok felállítása – vagyis a fényképkészítés elválasztása a felvétel készítőjétől – forradalmasította a fotográfiakultúrtörténetét. Demokratizálta, tömegessé tette a képalkotást, hiszen ettől kezdve ahhoz, hogy valaki a saját használatára emlékképet készítsen, jóformán semmiféle technikai tudás nem szükségeltetett. Ezt fejezte ki a Kodak kamera 1888-as nevezetes szlogenje: „Ön csak nyomja meg a gombot! A többi a mi dolgunk.”
Ez a folyamat kiváltotta azok ellenkezését, akik komolyan vették a fényképezést, és továbbra is maguk óhajtották laborálni a felvételeiket és a fényképeiket. Ők indították el a 19. század utolsó évtizedében a fotóamatőrökmozgalmát: fotósklubokat hoztak létre, technikai szaklapokat és szakkönyveket adtak ki, amatőr fotópályázatokat hirdettek, műkedvelő kiállításokat szerveztek, és így tovább, ahogyan a komoly amatőrök teszik ezt manapság is. 1900-ban már kb. 500 amatőr fotósklub működött, ezek fele Angliában és a gyarmatain.
Az amatőrmozgalom esztétikájára a képi közhelyek használata és egyfajta technicista szemlélet jellemző. Az amatőr szentül hitt és hisz ma is benne, hogy a legújabb és legkorszerűbb géppel, kihasználva annak technikai adottságait, szinte automatikusan gyárthatja a szebbnél szebb, „művészi” képeket.Az 1890-es évekre lehetővé vált, hogy a fényképet a nyomtatott szöveggel együtt sokszorosítsák. Kisvártatva megjelent a fényképpel illusztrált sajtó, s ezzel a fotográfia elkezdett szakosodni. A századforduló táján lassan kialakultak az alkalmazott , eleve illusztrálásra, megrendelésre dolgozó fotóhasználatok: a reklám-, divat- és sajtófotó, a politikai propagandafotó, a társadalmi-állami reformokat szolgáló dokumentumfotó, a tudományos ismeretterjesztést elősegítő fotó stb. Kultúrtörténeti szempontból a képes sajtó (és később a tematikus albumfotográfia) azt az újdonságot hozta, hogy egyre inkább csak a fénykép nyomdai reprodukciójávaltalálkozunk – azzal viszont tömegesen. Esztétikai szempontból a professzionális fotográfiára is a képi klisék használata, illetve ezek állandó megújításának kényszere, s ezért egyfajta technicista szemlélet a jellemző. A fotóművészet a képzőművészet felől nézve: olyan műalkotás, amelyet fotográfiai eszközökkel hoznak létre.
az 1890-es évek elején született meg, a festői (piktorialista)fotográfiával. Ez volt az első olyan irányzat, melynek hívei nem pusztán „szép” (csinos, mutatós, esztétikus stb.) fotót akartak létrehozni, hanemfotóműalkotást ; a festészettel és a grafikával egyenrangú műtárgyat. A piktorialisták ezért azokat a fotótechnikákat részesítették előnyben, melyek révén alkotásuk nem a „közönséges” fényképre hasonlított, hanem festményre vagy grafikára.
A piktorialista kameraszintaxis – szemben a hivatásos fotográfusok és az ambiciózus amatőrök felvételeivel – művészietlennek, túlságosan technikainak érezte az éles képet, s helyette a lágyan rajzoló optikafényszóródásait favorizálta. A fényképezőgépet a korábban műteremben készült témák készítésére kivitték a természetbe, szakítva ezzel a műtermi fotó hazug, művi világával. Ugyanolyan művészi gesztus volt ez, mint amikor a plein-airhívei és az impresszionista festők kivitték a festőállványt a műteremből.Az amerikaifotóművészet megszületése – némi túlzással – jóformán egyetlen ember, Alfred Stieglitz szervező munkájának köszönhető. Stieglitz 1890-ben azzal az elhatározással tért vissza európai tanulmányútjáról New Yorkba, hogy honfitársait megismerteti az új, piktorialista szellemmel.A szecesszionisták folyóirata, a Camera Work(1903-1917) és Stieglitz galériája, a 291(1905-1917) az európai és az amerikai piktorializmus jeles képviselőit mutatta be. Utóbbiak közül Stieglitz mellett a legjelentősebbek: Edward J. Steichen, Gertrude Käsebier, Clarence H. White, Alvin Langdon Coburn és Anne Brigman.
A tiszta fotográfia
Az új fotóművészeti stílus, a tiszta fotográfiaszinte mindenben szakított a piktorializmussal. Mindenekelőtt azzal, hogy a fotónak a festészetet és a grafikát kell utánoznia vagy akár lepipálnia. A fénykép legyen fénykép! A fotó célja nem a sejtelmes-misztikus hangulatok, rejtett jelentések képi megjelenítése, hanem az önmagában, képi mivoltában megálló fotólátvány létrehozása. A kép a szecesszióra jellemző görbék, organikus formák helyett a geometrikus,tiszta formák köré épül; az se baj, ha elsőre nem világos, mit is „ábrázol”. A témák köre kiterjedt az ipari „tájak”, üzemek, szerszámok és gépek világára is. Újabb lépés volt ez, amellyel a művészet egyre távolodott a 19. században még oly fontos természettől.A piktorializmust fölváltó modern fotográfia Európában egészen más irányokban indult el, mint Amerikában. Az egyik irányt egy későbbi kifejezéssel képzőművészeti fotóhasználatnaknevezzük, és igazából nem is az autonóm fotóművészet történetéhez, hanem az avantgárd képzőművészeti mozgalmakéhoz tartozik; mi is ott tárgyaljuk. Itt most azt kell kiemelnünk, hogy az avantgárd művészeket többnyire az izgatta a fotóban, ami a „közönséges” fotográfiábanhibának számít: az elmozdulásos életlenség(Bragaglia), a prizmák, tükrök által széttördelt látvány(Coburn), a kamera nélkül készült fénykép, a fotogram (Man Ray, Moholy-Nagy), a Sabattier-hatás(Man Ray), az extrém alul- és fölülnézet(Moholy-Nagy, Rodcsenko, nálunk Escher Károly), és persze a készen talált fényképekkel készült montázs és kollázs (Moholy-Nagy, Rodcsenko). Mindennek nem sok köze volt a fotográfia megújításához. Nem is ez volt a cél, hanem új képi látványoklétrehozása, történetesen fotografikus eszközökkel.
Absztrakt fotó
A tiszta fotográfiastílusában és történetében a II. világháború nem jelent törést. Ansel Adams képeiről például úgyszólván nem lehet megmondani, hogy mikor készültek. A háború után viszont föllépett egy új nemzedék, mely újrafogalmazta a tiszta fotográfiát. Képviselői még egy lépést tettek az absztrakt fényképlátvány irányában, még egy lépéssel eltávolodtak a fotográfia ábrázoló, felidéző, dokumentatív funkciójától, s így önálló stílust teremtettek. Fényképeik szándékoltan kubista, expresszionista, konstruktivistaműalkotások hatását keltik, jóllehet tisztán fotográfiai eszközökkel készültek.
Frederick Sommer például tökéletesen eltünteti képeiből a teret, legyen szó tájképről, a sivatagban talált állattetemekről vagy éppen Max Ernst portréjáról. Aaron Siskind és Carl Chiarenza grafittiket vagy annak látszó látványrészleteket fényképez, melyek a szuper közeli felvétel során elveszítik eredeti anyagszerűségüket, s festmények fekete-fehér reprodukciójának hatását keltik. Harry Callahan a színeket a minimumra redukálja, s ezzel éri el az absztrakciót; fekete-fehér képein is a minimálkoncepció alapján dolgozik. Wynn Bullock olyan megvilágítási körülmények között fényképez, amelyek természetes módon redukálják a látványt grafikai hatású vonalakra és foltokra. Minor White a szűkösebb, redukált kivágásokat kedveli, jóllehet nem az extrém közeliket; képei meditatív hangulatúak, a keleti filozófiákat idézik. Paul Caponigro viszont Braquekubista képeit idézi meg. Érdekes egyébként, hogy az említett művészek majd mindegyike vagy maga is zenész volt, vagy komolyabban foglalkozott a zenével. Valószínűleg ez is hozzájárult az elvont gondolkodás- és látásmódjukhoz.A Street Photographyvizuális nyelvtana, kameraszintaxisa a sajtófotóéhoz áll a legközelebb, de van köztük két döntő különbség. Az egyik, hogy az előbbi művelői nem megrendelésre, a szerkesztők által adott téma képi illusztrálására fotóznak, hanem csak úgy maguknak, a nagyvárosi (elsősorban New York-i) utcákon lófrálva, fotós témára vadászva. Ha utólag publikálják is a képeket, művészi attitűdjük alapjaiban különbözik a sajtófotósétól. A másik döntő különbség, hogy a Street Photography műfajában nem a hírértékemiatt készül a kép, sőt: a fotós teljesen hétköznapijeleneteket kap lencsevégre; minél hétköznapibbat, annál jobb.
