BolyaiArt - Múzeumok

Múzeumok

„A múzeum az emberiség emlékezete”.

Múzeum a kulturális javak tudományosan rendszerezett gyűjteményeiből álló muzeális intézmény. A múzeum feladata a kulturális javak meghatározott anyagának folyamatos gyűjtése, nyilvántartása, megőrzése és restaurálása, tudományos feldolgozása és publikálása, valamint kiállításokon és más módon történő bemutatása. A múzeum rendelkezik az e feladatok ellátásához a szakmai normatívák szerint szükséges tárgyi és anyagi feltételekkel, megfelelő épülettel, szakirányú felsőfokú végzettségű alkalmazottakkal.

A szót magát az antik kortól örököltük, konkrétan az egyiptomi görög fővárosban, Alexandriában felépített, Muszeion nevű könyvtár nevéből. A Muszeion a múzsáknak, a művészeteket és a tudományokat megtestesítő istennőknek szentelt tér volt, amely egyszerre adott helyet egy hatalmas könyvgyűjteménynek valamint a művészet és a tudomány művelőinek. A Muszeiont ugyan egy pap vezette, de tudósok is dolgoztak és tanítottak benne, a parkjában pedig már afféle, kiállításnak is tekinthető portrészobor-gyűjtemény állt. Az ott dolgozók mindannyian a királyi kincstárból kapták a fizetésüket, ez tehát már egy állami pénzből fenntartott kulturális intézmény volt.

Hol kezdődött a múzeumok története?
Ahhoz, hogy az emberek bármiféle – akár természeti, akár kulturális eredetű – tárgyat fontosnak tartsanak hosszabb távon és a közösség számára is megőrizni, egyetlen, fontos tényező kell: a történeti tudat. Tehát annak megértése, hogy a világban folyamatok zajlanak, semmi sincs önmagában, és hogy az emberek és dolgok múltja részévé válhat a jelennek és jövőnek is. Az első, olyan leleteket, amelyek erre a tudatosságra utalnak, a mezopotámiai Larsában (ma Tell Senkere) találták, a Kr. előtti 2. évezredből. Ezek régi feliratok másolatai voltak, amelyeket oktatási célból gyűjtöttek össze. Ma úgy mondanánk: dokumentumgyűjteményt állítottak össze belőlük. A dél-mezopotámiai Urban pedig (ma Tell-el-Mukajjar, Irak) 1934-ben helyi régiségek gyűjteményének maradványaira talált rá egy angol régész (Sir Charles Leonard Woolley). Az esemény egyúttal egy újabb jelenség kezdetére is utalt: a régészetben előbbre járó, nyugati tudósok megjelenésére a keleti területeken, majd annak problémájára, hogy milyen múzeumokat is gazdagíthatnak az általuk feltárt és megőrzött, majd gyakran a saját országukba elszállított tárgyak. Ennek szakmai, jogi és politikai kérdései a mai napig végighúzódnak a múzeumok történetén.
Az ókori görög kultúrában más okból keletkeztek muzeális jellegű gyűjtemények. Ott a templomok kincsesházait tekinthetjük afféle múzeumoknak, amelyekben az isteneknek szánt áldozati ajándékokat és különleges, természeti tárgyakat őriztek meg. Az athéni városállam kultikus helyein, pl. Delphoiban, Olümpiában és Déloszban már művészien megformált tárgyak is voltak, amelyek őrzésére külön elöljárói tisztséget hoztak létre. Az áldozati elöljáró komoly, szakszerű munkát végzett: minden egyes tárgyat felírt, az érkezése dátumával együtt (vagyis regisztrált), gondoskodott a tárgyak épségéről – vagyis olykor restauráltatta –, és rendszeresen leltárt készített valamint selejtezett is. És bár ekkor még a restaurálásnak nem alakult ki a tudományos rendszere, egy-egy tárgynál már tudatosan alkalmaztak állagmegóvó technikákat. Így pl. a pajzsokat szurokkal kenték be, a rozsdásodás kivédésére. Ugyanakkor ezeket a gyűjteményeket mégsem nevezhetjük múzeumoknak, a szó mai értelmében, mert csupán egy szűk kör tagjai láthatták. Még hosszú ideig ugyanez jellemezte az ilyen és ehhez hasonló gyűjteményeket, igaz, az idők során folyamatosan bővült és változott a látogatásra „kiválasztottak” köre.

Nagy hódításaik korában a rómaiaknál természetesen az vált a legfőbb szemponttá, hogy a diadalaik látható hasznaival is erősítsék a birodalmi öntudatukat. Claudius császár idején (Kr. e.10-54.) például Róma teljes területén kiállították a régiségeket vagy azok hű másolatait, amelyeket a meghódított görögöknél találtak. A fantasztikus mennyiségű, köztereken kiállított görög műtárgyakról ugyanúgy gondoskodtak, ahogyan később a múzeumokban vált szokássá.
Ekkor alapozták meg egyúttal a másolatkészítés és rekonstruálás önálló szakmáját is. A Rómától 30 km-re fekvő Tivoliban (az ókorban Tibur) például ma is sok minden látható Hadrianus császár (76–138) impozáns palotakomplexumából, amellyel főként az utazásainak állított emléket. A villa feltárása során például az athéni Erekhteion női alakjait idéző szobrok, valamint a görög Pheidiasz és Polükleitosz szobrainak különböző másolatai is előkerültek. Vagyis: Hadrianus palotája valójában egy valóságos szabadtéri kiállításnak tekinthető, amelyet azonban csak az oda főként a fürdők miatt érkező előkelők és művészek élvezhettek.
Nem volna azonban igazságos, ha a rómaiakat csak a hatalmi-politikai szempontok érvényesítésével vádolnánk, hiszen rengeteg gyűjteményt kifejezetten a tudomány, a kutatás és a tanulás-tanítás céljával is hoztak létre.

A társadalom berendezkedéséből és a vallásos világkép uralkodásából adódóan a különféle művészeti vagy tudományos hátterű tárgyakból főként királyi-fejedelmi udvarokban, kolostorokban vagy főúri rezidenciákon állítottak össze gyűjteményeket. Így ezeket nagyjából a 17. századig csak a legfelsőbb rétegek ill. tudósok láthatták. A humanizmus eszméje azután változtatott ezen a bezártságon, hiszen azt hirdette, hogy a tudás nemcsak a kevesek kiváltsága, hanem mindenki számára megszerezhető. Az azonban még nagyon hosszú folyamat volt, amíg ez a gondolat éreztette a hatását a múzeumok területén is.
Az első, kifejezetten nyilvános múzeum a baseli Amerbach-kabinet volt, amelyet 1661-ben nyitottak meg. A névadó Bonifác Amerbach (1495 -1562 ) svájci ügyvéd, tanár és zeneszerző volt, akit Erasmus mellett a kor legnagyobb humanistájának tartottak, különösen a jogtudományban. Amerbach a házában olyan, folyamatosan szaporodó gyűjteményt tartott fenn, amely a kor legjellegzetesebb hangszereiből, egyéb művészeti tárgyaiból, könyveiből és levelezésekből, fontos jegyzetekből állt. Ezt vette meg az örököseitől a baseli városvezetés valamint az Egyetemi Könyvtár, és hozta létre belőle Európa első, bárki számára látogatható múzeumát. A következő, hasonló jelentőségű lépést Oxfordban tették meg, az Ashmolean Museum-ban, 1693-ban. Még a demokráciában jellemzően élen járó britek is csak meglehetősen későn, 1753-ban hoztak parlamenti határozat arról, hogy legyen nyilvános, nemzeti múzeumuk – British Museum –, amelyet azután 1759-ben nyitottak meg, Londonban. Ám végül ez is csupán több mint egy évszázad múlva, 1879-ben vált valóban korlátozás nélkül és mindenki által naponta látogathatóvá.

A múzeumokról általános az a vélekedés, miszerint mind a múlt, mind pedig a jövő formálásában fontos szerepük van, csakúgy, mint a tudás megosztásában, vagyis nem csupán tárgyakat őrző épületekként gondol rájuk a közönség. Elvárás, hogy a tudás, amit nyújtanak, ne az elit vagy a kutatás céljait szolgálja, hanem az ismeretek mind szélesebb körű terjesztését a társadalom minden rétege számára.A digitális technika segítségével képek (valóság-másolatok) milliárdjait is könnyen elérhetjük. Semmi nem pótolhatja azonban az eredeti mővel való találkozást. A képzımővészet kifejezıereje a konkrét tárgyformákban manifesztálódik. Akár épületrıl, akár szoborról, akár festményrıl legyen is szó, annak ránk gyakorolt hatásában részt vesz annak anyagisága. A múzeumban a mő valós méretével, anyagának konkrétságával, az egyéni kézjegy nyomaival, az alkotó eredeti szándéka szerint, direkt módon képes hatni.

Múzeumok

Kapcsolódó dokumentumok

Híres munkák