A Fluxus

A happeningnek (szó szerint fordítva "történés") mind a mai napig nagyon különböző definíciói léteznek. Kaprow szerint a happening "valami, ami megtörténik", ami forgatókönyvön alapul, csupán egyszer rendezhető meg, általában a közönség bevonására épít, és mivel senki sem játszik szerepet, bárhol és bárki által létrehozható - és így mossa el a végső határokat a mindennapi élet és a művészet között. Ilyen értelemben tehát a happening a legtotálisabb művelhető művészet. A happening nem választható el a pop arttól, a kollázstechnikától, az assemblage-tól és az environmenttől. A happening tulajdonképpen a kollázs térbeli és időbeli kiterjesztése, a kollázselemekhez hasonlóan véletlenszerűen egymáshoz kapcsolódó mozzanatokból áll össze.A Fluxus elmélete. A happening hétköznapiságot művészettel összemosó filozófiájának logikus következménye az egykori Cage-tanítvány, fluxus-teoretikus, Dick Higgins által 1966-ban bevezetett, máig legfontosabb fogalom, az intermedialitás. Ez nem multimedialitást, azaz a műfajok keverését, hanem a műfajok közti határok megszűnését, a műfajok közti "üres teret" jelenti. A Fluxus keretében dolgozó koreai Nam June Paik használt először televíziót munkáiban, a videóművészet kezdetei tehát az ő munkásságában gyökeredznek. 

A performance szó angolul előadást jelent, és tágabb értelemben előadó-művészeti műfajokra (zene, tánc, színház) vonatkozik. Mint külön vizuális művészeti műfaj a 70-es évek elején alakult ki. Fő jellemzője, hogy a művész (performer) általában saját testét, ill. személyiségét s annak közvetlen környezetét használja témaként és kifejezési eszközként, művét pedig “élőben” mutatja be. A ~ a hagyományos előadóművészeti ágak avantgárd képviselői mellett erős ösztönzést kapott a happeningtől, a body arttól a fluxustól és az akcionizmustól, alkotásai azonban ezekhez viszonyítva sokkal megformáltabbak és zártabbak. Általában igen gondosan megtervezett szituációk következetes végigviteléről, előre adott feltételek teljesítéséről van bennük szó. Történetileg abba a vonulatba illeszkedik, amely a 60-as években induló konceptuális művészettel (conceptual art) kezdődően bármilyen médium iránt toleránsnak bizonyult, illetve magát az embert is lehetséges műalkotásnak tekintette. Épp ezért a body art és a ~ fogalma nehezen különíthető el. Annyi azonban megállapítható, hogy az előbbi inkább az emberi test plasztikai lehetőségeire, fizikai teherbírására, gesztusnyelvi eszközeire koncentrál, az utóbbi pedig a test és a személyiség, a személyiség és a tárgyi környezet, a művész és a közönség lehetséges kapcsolataira figyel. A ~ nevesebb képviselői Chris Burden, Luciano Castelli, Valie Export, Ulrike Rosenbach, Marina Abramović.

Kapcsolódó dokumentumok

Híres munkák