A pop art
A pop art terminust Lawrence Alloway kritikus használta először 1958-ban, Angliában, a pop szót a popular (mindennapi) szóból vonva el. (Hasonló szellemiség rejlik a "popzene" elterjedése mögött is.) Eduardo Paolozzi és Hamilton tanítottak a londoni Royal College of Artsban. Az akadémia diákjai váltak a brit pop művészet jelentős alkotóivá: R.B. Kitaj, David Hockney (mindketten az USA-ba telepedtek át), Allen Jones. Az európai hagyományok mély nyomokat hagytak ezeken a műveken, de kérdésfelvetésük és válaszaik, műfajaik hasonlók, mint az amerikai pop művészeinél.A pop art mindenekelőtt az amerikai életet, az ötvenes-hatvanas években már kritikát kiváltó fogyasztói társadalmat jelenítette meg a mindennapi életből származó tárgyak, helyzetek használatával, az "amerikai álmot" bemutatva, bíráló iróniával, humorral áthatva. A "magas kultúra" és a hétköznapi, populáris kultúra közti különbségeket így mosták el (mellesleg megvalósítva az Arts & Crafts mozgalom eszméjét is). Andy Warholnak az információ- és szenzációéhes bulvárlapok igényeihez igazodó, közúti baleseteket bemutató sorozata (rendőrségi fotók alapján), amerikai ikonokról, jelképekről, vagyis sztárokról (Marilyn Monroe, Elvis Presley) és az életforma jelképeiről (Campbell konzerv) készült szitanyomatai (számára mindenki és minden sztár, ugyanakkor paradox módon, sokszorosítja őket), Roy Lichtenstein már-már absztrakcióba hajló festett képregény-kockái, a mindennapi élet tárgyait "meglágyító" vagy felnagyító, "emlékműszintre" emelő Claes Oldenburg hatalmas köztéri baseball-ütője Chicagóban, mind ezt a célt valósították meg.
